Volt egyszer egy mindig mosolygós kislány, akit Szamoskának hívtak,
azért kapta ezt a nevet, mert egy híres Magyar folyó - a Szamos - mentén született.
Amerre járt, minden boldogabb lett.
Egyszer Szamoska odament a pillangóhoz és így kurjantott:
- Az én nevem Szamoska,
az én szívem Napocska.
A fázós, didergő, elszürkült szárnyakkal gubbasztó pillangó erre kivirult, színe rózsásra váltott és felpattant az
égre.
Majd a kislány egy hatalmas fához lépett oda:
- Az én nevem Szamoska,
az én szívem Napocska.
Rikkantotta.
Rikkantotta.
Az öreg, leszáradt kérgű, megkopaszodott fa rügyeket hozott és fölegyenesedett az ég felé.
Azután a gyermek a patakhoz szaladt és boldogan kiáltott :
- Az én nevem Szamoska,
az én szívem Napocska.
A jéggé fagyott patak újra zajlani és csevegni kezdett.
Majd tiszteletteljes léptekkel a vén hegyhez járult, s kissé reszkető hangon, de mégis mersszel köszöntötte :
- Az én nevem Szamoska,
az én szívem Napocska.
A kopár, élettelen hegy kizöldült, erdei vadak és madarak otthona lett.
Már majdhogynem öreg este lett, mikor Szamoska odaért a szegény Magyar emberhez. Megszólította:
- Az én nevem Szamoska,
az én szívem Napocska.
De a szegény Magyar ember... Nem válaszolt, tovább búslakodott.
Szamoska megint rázendített:
- Az én nevem Szamoska,
az én szívem Napocska.
Ám a szegény Magyar ember... Nem válaszolt, tovább
búslakodott.
A pici leány erre újból rákezdte:
- Az én nevem Szamoska,
az én szívem Napocska.
A szegény Magyar ember továbbra is csak lógatta fejét ...
- Hallod e te szegényember! - rikkantott cérna hangján a gyermek - Amerre
én járok, minden boldogabb lesz,
te meg itt mégis búslakodol.
Hát mi bánt ennyire téged? -
mire a Magyar ember fölemelte fejét és így sóhajtott:
mire a Magyar ember fölemelte fejét és így sóhajtott:
- Miért is ne lennék bánatos? Szétszabdalták a hazámat!
- Összetoldozom én azt neked! - csilingelt Szamoska,
de a szegényember csak lógatta a fejét:
de a szegényember csak lógatta a fejét:
- Ha az ember szívét széttépik, hiába összetoldozni azt,
mert nem fog dobogni.
-Szerintem az az igazi bajod, hogy éhes vagy! - ragyogott az
angyalarcú kislány.
- Nem vagyok éhes. Most ettem kenyeret.- legyintett a szegényember.
- De neked másmilyen kenyérre van szükséged - csitította a csöppség -
Olyan kenyérre, amit szívesen adnak.
Olyan kenyérre, amelyben benne van a
búza bánata, hogy learatják.
Olyan kenyérre, amelyben benne van a Nap
tenyerének melegsége.
Olyan kenyérre, amelynek minden morzsája
kötődik valakihez.
Olyan kenyérre, amelyet megkeresztelnek
és ha lehull a csücske, megcsókolják.
Bíz, olyan kenyérre, ami egy volt, de ha
sokan jőnek, sok lesz.
- Olyan kenyérre, amit az édesanyám sütött! - válaszolta a szegény Magyar ember.
- Mikor ettél utoljára olyan kenyeret? - kérdezte ragyogó arccal Szamoska.
- Akkor, amikor még mindig mosolygós voltam - felelte a szegény Magyar
ember -
és amerre jártam minden boldogabb lett,
a pillangók,
a fák,
a patakok
és a hegyek.
/írta: Katona Béla György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése