MAGYAR MESE : SZAMOSKA

        Volt egyszer egy mindig mosolygós kislány, akit Szamoskának hívtak,

 azért kapta ezt a nevet, mert egy híres Magyar folyó - a Szamos - mentén született.

Amerre járt, minden boldogabb lett.

 Egyszer Szamoska  odament a pillangóhoz és így kurjantott:

- Az én nevem Szamoska,

  az én szívem Napocska.

A fázós, didergő, elszürkült szárnyakkal gubbasztó pillangó erre kivirult, színe rózsásra váltott és felpattant az 

égre.

 Majd a kislány egy hatalmas fához lépett oda: 

- Az én nevem Szamoska,

  az én szívem Napocska.

Rikkantotta.

Az öreg, leszáradt kérgű,  megkopaszodott fa rügyeket hozott és fölegyenesedett az ég felé.

Azután a gyermek  a patakhoz szaladt és boldogan kiáltott :

- Az én nevem Szamoska,

  az én szívem Napocska.

A jéggé fagyott patak újra zajlani és csevegni kezdett.

Majd tiszteletteljes léptekkel a vén hegyhez járult, s kissé reszkető hangon, de mégis mersszel köszöntötte :

- Az én nevem Szamoska,

  az én szívem Napocska.

A kopár, élettelen hegy kizöldült, erdei vadak és madarak otthona lett.

Már majdhogynem öreg este lett, mikor Szamoska odaért a szegény Magyar emberhez. Megszólította:

- Az én nevem Szamoska,

  az én szívem Napocska.

  De a szegény  Magyar ember...  Nem válaszolt, tovább búslakodott.

Szamoska megint rázendített:

- Az én nevem Szamoska,

  az én szívem Napocska.

  Ám a szegény  Magyar ember...  Nem válaszolt, tovább búslakodott.

A pici leány erre újból rákezdte:

- Az én nevem Szamoska,

  az én szívem Napocska.

A szegény Magyar ember továbbra is csak lógatta fejét ...
 

- Hallod e te szegényember! - rikkantott cérna hangján a gyermek - Amerre én járok, minden boldogabb lesz,

te meg itt mégis búslakodol.

 Hát mi bánt ennyire téged? -

mire a Magyar ember fölemelte fejét és így sóhajtott:

- Miért is ne lennék bánatos? Szétszabdalták a hazámat!

 

- Összetoldozom én azt neked! - csilingelt Szamoska,

de a szegényember csak lógatta a fejét: 

 - Ha az ember szívét széttépik, hiába összetoldozni azt,

mert nem fog dobogni.

 -Szerintem az az igazi bajod, hogy éhes vagy! - ragyogott az angyalarcú kislány.

 - Nem vagyok éhes. Most ettem kenyeret.- legyintett a szegényember.
 

- De neked másmilyen kenyérre van szükséged - csitította a csöppség -
 

Olyan kenyérre, amit szívesen adnak.

Olyan kenyérre, amelyben benne van a búza bánata, hogy learatják.

Olyan kenyérre, amelyben benne van a Nap tenyerének melegsége.

Olyan kenyérre, amelynek minden morzsája kötődik valakihez.

Olyan kenyérre, amelyet megkeresztelnek és ha lehull a csücske, megcsókolják.
 

Bíz, olyan kenyérre, ami egy volt, de ha sokan jőnek, sok lesz.

        - Olyan kenyérre, amit az édesanyám sütött! - válaszolta a szegény  Magyar ember.

- Mikor ettél utoljára olyan kenyeret? - kérdezte ragyogó arccal Szamoska.

- Akkor, amikor még mindig mosolygós voltam - felelte a szegény Magyar ember - 

és amerre jártam minden boldogabb lett,

a pillangók, 

a fák,

a patakok

és a hegyek.

/írta: Katona Béla György/